A ki gőgös kevélységében fenhéjázva, Isten házát semmibe veszi, és az Istennek szentelt és Isten tiszteletére a király oltalmának szárnyai alá helyheztetett javakat becstelenül illetendi avagy azokban elvenni merészkedik, akárki legyen, mint Isten házának megtámadóját és rontóját, rekeszszék ki a gyülekezetből.
1. § Mert illik, hogy érezze haragját a király urnak, valaki az ő jóakaratát megveti és rendelését általhágja.
2. § Mindamellett parancsolja meg a király az ő birodalma alatt való embereknek, hogy a mi adományt engedett, azt bántatlanul hagyják. Ne hallgasson pedig afféle meggondolatlan bizonygatásokra, hogy nem kell egyházi vagyon, az az, hogy az Uraknak Urának nem kell jószágot adni. Tehát legyen az a király oltalma alatt és viseljen gondot róla mint a maga tulajdon örökségéről, sőt még jobban, mert a mennyivel nagyságosabb Isten az embernél, annyival előbbvalók Isten dolgai a halandók javainál.
3. § És azért ugyan megcsalatkozik minden, a ki többet kérkedik ő magának, hogynem az Urnak dolgaival; a melyeknek Istentől rendelt őre és oltalmazója nemcsak megtartani tartozik azokat szorgalmatos gonddal, hanem gyarapitani is köteles; és inkább is illik azokat oltalmaznia és öregbitenie, melyeket előbbvalóknak mondottunk, mint a maga dolgait.
4. § Valaki tehát esztelenül, jámbortalan botorságból kisértené a királyt, hogy jó szándékától elforditsa, és az ilyennek elméjét megcsendesiteni semmi módon nem lehetne, ha szinte valamelyes ideigvaló szolgálatra alkalmatos tag lenne is, vágja el a király magától és vesse ki, amaz evangyéliomi tanitás szerint: Hogyha a te lábad vagy kezed, vagy a te szemed azt miveli, hogy megbotránkozzál, vágd el vagy vájd ki azt és vesd el tőled.
